sürgősségi rákéheztető

Eltelt a második hét. Annyira nem volt semmi különös, hogy még ide is elfelejtettem írni. Nem mintha egyébként nagy blogharcos lennék...

Azt hiszem én itt most be is fejezem a pályafutásom. Üdv mindhárom olvasómnak (ha egyáltalán felnéznek még ide):

Az egyiket várom haza lelkesen!

A másiknak sok sikert a szigetországban!

A harmadiknak köszi a kommentet!

Legközelebb akkor írok, ha mégis visszaszoknék, vagy ha tüdőrákot diagnosztizálnak, esetleg elüt a vonat, stb.

Szép napokat!

Úgy tűnik kezd természetessé válni a nem dohányzás. Általános szituációkban már eszembe sem jut, hogy drága pénzért vásárolt fehér papírrudakat vegyek a számba, meggyújtsam őket, és öt perces kemény rekesz- és bordaközi izommunkával bejutassam tartalmát a tüdőmbe, ahol a már egyébként sem rózsaszín részeket továbbfeketítem. De tényleg...

Tegnap éjjel boroztam. Nem sokáig, de piáltam. Az iváshoz pedig ugye dohányozni kell. Sokat. A partner meg is tette ezt. És érdekes módon talán csak az első cigijénél jutott eszembe, hogy azért volna kedvem elszívni egyet. Később már fel sem tűnt, hogy gyújt.

Konklúzió: talán tényleg kezdenek megváltozni az alapok.

A rágyújtásra ösztönző vággyal együtt a leszokásról való írásra buzdító termékenység is jócskán alábbhagyott. (hejj, be szép mondat lett ez!) Így reggel fél hat tájt pedig az ember ritka kreatív, és lelkes. Életművem írhatnám most, ha lenne miről... De a Té ma nem hever a földön. Sokkal valószínűbb, hogy valahol egy ágyban éppen a másik oldalára fordul, nyakába húzza a paplant, és apró nyáltócsát ereszt a kispárnára, ahogy elmosolyodik az álmában tanácstalanul klaviatúrát nyomkodó szerencsétlenen. Talán megbosszulhatom majd, és földönheverés közben rugdalhatok ki belőle néhány mondatot... egy-két hét múlva.

Legalábbis az újabb bölcsességek ezt engedik feltételezni. Egyesek azt mondják - nyilván látják, hogy az "első pár nap a legrosszabb" duma nem jött be -, hogy igazán rossz majd csak egy hét múlva, de van hogy csak később lesz... Én még mindig várom a fordulópontot.

Viszont elhatározásra jutottam magammal. Gondolkodás zajlott ugyanis odabent a kerek-teremben, hogy miféle leszokás is legyen ez. Anno arra gondoltam, hogy tekintettel leszek a saját érzéseimre, és mivel szeretek cigizni (értem ezalatt, hogy nem a mozdulat, nem a nikotin miatt csinálom, hanem mert szeretem az egész procedúrát, az ízt, és az érzést a torkomban), leteszem ugyan, de alkalmanként elszívok egy-egy szálat. Viszont tudom, hogy kívülről ez úgy néz ki, mintha nem is szoknék le, és folyton engedményeket tennék, hogy könnyebb legyen. Így első körben a teljes megvonást válaszottam.

Az elhatározás pedig az, hogy melyik az a bizonyos időpont, illetve helyzet ami az első, leszokás utáni rágyújtásom alkalma lehet.

Máris jobban érzem magam, hogy kiszakadtam picit a nemdohányzás egyhangúságából.

Konklúzió: kellenek az apró célok.

Nincs izgalmas fejlemény, jópofán leírható történet, se gonoszan megmosolyogható szenvedés. Semmi. Jó lenne valami ködös, hallucinálós, földön fetrengős, ajtókaparós sztorit belezgetni, hogy hogyan küzdök a nikotinéhség és az orális fixáció ellen, de sajnos nem megy. Majd talán szülök egyet képzeletből később, hogy legyen valami új téma.

Addig csend.

Konklúzió: leszokni unalmas.

Túl a 26. órán sincs újdonság. Nem változtam éjfélkor vérengző fenevaddá, nem daraboltam fel senkit, és nem öltem a cigiért. Volt egy pillanat, amikor nem fojtottam el egyből, hanem hagytam kibontakozni a "jólesne egy cigi" érzést. Végigfuttattam a szertartás részeit magamban...

(Ahogy kiveszem a dobozból a szálat, megforgatom az ujjaim között, a számba teszem, végigsimítom ahogy elengedem, aztán a tűzért nyúlok... gyorsan, röviden gyújtom meg, és mély első slukkal karcolom végig a torkom, és köszöntöm tüdőmet... közben picit hunyorítok, ráncolom a homlokom... aztán fejem enyhén felfelé, vagy oldalra billentem, és lassan eresztem ki a megszűrt, fehér porfelhőt...)

...de ez is elmúlt.

Nem tudom, hogy ez most alkat, önfegyelem, akaraterő kérdése, szerencsés vagyok-e, vagy erős, vagy egyszerűen csak nem jött még el a kritikus pont, és mondjuk reggelre, vagy estére, vagy holnapra majd' meghalok majd egy szálért, de egyelőre sehol sincs a sokak által felvázolt szörnyű kínlódás.

Meglátjuk, mi következik...

Negyven, majd még húsz perc egy-egy füstös pici helyiségben, ahol rajtam kívül szinte mindenki szív. Picit úgy éreztem én is... A hosszútávú jóságok bíztató gondolatával nyugtattam magam. Sikeresen.

Makulátlan vagyok lassan huszonkét órája. Kellemetlen mellékhatások, elvonási tünetek nem jelentkeznek, az elmém is tisztának tűnik, és nem cselekszem kényszer. Valami (valaki?) más jobban hiányzik mint a füst, és ez azért - mélyen belegondolva, mindenféle nemes érzést, és kicsinyes vágyat számba véve - megnyugtató.

Már a kollektív projekten agyalok. Biztosan felemelő érzés lesz motiváló tényezőnek lenni...

Konklúzió: lehet, hogy tényleg úgy működök, ahogy szeretnék.

Lehet, hogy semmi köze hozzá a nem cigizésnek, de napok óta most először sikerült úgy ébrednem, hogy kaptam levegőt - valószínűleg alvás közben is -, és nem száradt ki a torkom, az orrom, az agyam, satöbbi. Ha van köze hozzá, akkor már megérte.

Ébredés után apró gondolat volt, reggeli után picit erősebb, de könnyen hessegethető. Kávét majd most főzök...

Konklúzió: a jótékony hatások talán előbb jönnek, mint gondoltam.

Még mindig semmi. Várom a hatalmas, szorongós, rámtörő, ellenállhatatlan vágyat, de úgy tűnik nem jön a bulira... vagy sokat késik. Volt ma már evés, kávé, buszravárás, dohányzóban ülés cigizőkkel. Csupa magával rágyújtást vonzó tevékenység. Persze a gondolat ott vergődik a parkettán, de egyelőre magabiztosan taposom a mellét ballal.

Konklúzió: egyelőre semmi.

Majdnem teljesen eltelt az éjszaka. Aromazáras Dönhillszálak integettek felém a dohányzóban egy "mélyen együttérző" kolléga jóvoltából. A másik azt mondta, tavaly leszokott, és felszedett húsz kilót, úgyhogy biztos  még dagadtabb leszek karácsonyra...

Konklúzió: Szeretem az embereket...

Beültem a dohányzóba. Kávéval. Cigi nélkül. Furcsa volt. De nem vészes.

Konklúzió: lásd lejjebb!

Egyelőre tünetmentesnek mondható az eltelt idő. Se idegrángás, se görcsös pótcselekvés, se ellenállhatatlan vágyakozás. Kávéivós teszt megvolt (bár dohányzásra alkalmatlan helyen), probléma nem jelentkezett.

A fehér dobozka zavaróan közel van. Bár elajándékoztam már, de az új tulaj még nem tette magáévá. Így a kísértés állandónak mondható, mégsem érzem veszélyben magam. Pulzus, vérnyomás rendben, pupillareflex normális, anyagcsere talán kicsit lassabb, de ez a szűkös fogyasztásnak tudható be elsősorban.

Konklúzió: nem is olyan nehéz ez (egyelőre).